Megemlékezések

Éppen e helyiesítés mutatja, hogy mára már sajátjuknak érzik a polgárok (hadd ne így írjam, hogy „az emberek” meg a „lakosság”) ezt a felemelő kezdetű, elkeserítő, kezet ökölbe szorító végű eseménysort. S hogy ez mára a társadalom szövetében erősítő szállá vált, talán az bizonyítja a legjobban, hogy sok, hivatalosságoktól független helyi civil szervezet is alakított ki olyan megemlékezési formákat, amelyekkel szép számú közösség tud azonosulni.

Miskolcon például a Lévay József Közművelődési Egyesület és a Nyilas Misi Alapítvány szervez koszorúzási ünnepet Oláh Miklós, ’56-os mártír, szülőházán tavaly elhelyezett emléktáblánál. Az ilyen koszorúzások nem öncélúak, s nemcsak feledés ellen valók, hanem a beteg népléleknek is hatékony és természetes alapanyagú gyógyszerei lehetnek. Érdemes lenne városonként, falvanként felkutatni az adott településhez kötődő ’56-os mártírokat, s emléket állítani nekik.

Egy másik szervezet, a KÉSZ (Keresztény Értelmiségiek Szövetsége) miskolci csoportja pedig színvonalas, elegáns nemzeti estély keretén belül emlékezik. S nemcsak hiteles, országosan ismert ünnepi szónok (az idén Jókai Anna Kossuth-díjas író) emeli az est fényét, hanem az is, hogy ilyenkor adják át az általuk alapított Veczán–Kartal-díjat. Már önmagában a díjnak a koncepciója is érdekes. Az ’56-os hősökre emlékezve ízig-vérig mai, mondhatni: hétköznapi hősöket tüntetnek ki. Olyanokat, akik hitelesek, és akik közülünk tettükkel, magatartásukkal, egyenes gerincükkel magasodnak ki egy fejjel. Ilyen emberek voltak e díj névadói is: Veczán Pál evangélikus esperes és dr. Kartal Ernő minorita tartományfőnök. Mindketten máig ható, karakteres szereplői voltak a miskolci közéletnek. S haláluk után megmaradt szellemi örökségük nem hideg fénnyel ragyog, hanem még most is lelkeket melegít meg. A kitüntetettek pedig nagyon sokfélék voltak az elmúlt kilenc esztendőben: van közöttük egyetemi tanár, lelkipásztor, egyesületi vezető, gimnáziumi igazgató, újságíró… Csupán abban azonosak, hogy példaképül állíthatók egy széles közösség elé. Épp úgy, mint az idei kitüntetett is, aki többek között arra is szolgáltat bizonyítékot, hogy e zavaros, posztszocialista, magyar valóságban is lehet valaki sikeres vállalkozó úgy, hogy a hajtó ereje éppen az etikus magatartás és a kitartó, rendszerszemléletű munka! Hogy nem kivonulni kell – fanyalogva, másokat lenézve – a társadalomból, hanem jó felhasználni segítségnyújtásra a saját anyagi, szellemi, lelki tehetséget.

Sokszor úgy tekintünk (talán kicsit idegenül, meg sem értve) e mai világra, hogy azt már nem is farkas-, hanem patkánytörvények irányítják. A ma legkülönbjeinek, illetve ’56 magyarságának a példái viszont arra intenek bennünket, hogy ne engedjünk a bénító, rossz érzéseknek.

Úgy éljünk, hogy ne veszítsük el emberarcunkat! Lehessünk hétköznapi hősök és túlélők, egy személyben!