Télutó

Bizonytalanság, megrendülés, telet átvészelő, tavasszal elpusztuló kisbogár.A semmin úszó teknősbéka hátán eleve elrendelt ellentmondás, a ne kérdezd miértek libikókája. Az értelmes mondatokat szétfeszítő feszülés. A feszület…

Embernek hívott sok-sok külön világ. Külön törvénnyel, külön akarattal vagy akaratnélküliséggel. Csupán biokémiai folyamatok, hormonok csúcsra járása vagy az időjárás szeszélye? Vagy minden együtt meg még sokkal-sokkal több is, mely hol forradalmat csinál közösségben, hol meg magányos végzetet?

Van, aki átalussza a változást. Van, aki átfecsegi. Van, aki észre sem veszi. Más meg hiába próbálja, nem tud kijutni, nem tud kibújni a fényre. És a melegben is lehet fázni.

Mindebben egy közös csak: a vívódás? Ki lesz a győztes? Győztesnek nevezhető-e az, ki túléli, vagy szerencsésnek? S mi lesz azokkal, akik nem tudják semmivé gyúrni a tél rongyait? S ha lecsurog a mocskos hólé, mely macska, kutya vizeletétől sárgállik, mit tesz ott a mélyben? Csak rohaszt, vagy új életet is fakaszt?

Elég-e mindehhez a saját világ? Ki ad plusz energiát? Adhat-e a Nap, ha nem süt is? Ha felhő takarja állandóan, ha le van törölve, ha zavaró képelemnek van nyilvánítva?

Lajkó Félix koncert a Művészetek Házában. Egy kis semmi citera a prímet is viheti. Finom repetitív zene, aztán hatalmas dallam a vonón. Improvizáció, kristálytiszta világ, hegedűbe öltözött őserő. Maga az élet vibrál. Ha vége, akkor sem hal el… S süvít a szél, a nyughatatlan garabonciás fut tovább.

Forgalmas út, nem messze tőle tisztás. Ott gyors világ, itt tompuló zajok. Sűrű, fénytelen, átláthatatlan burok. Párás rövidlátás. Vissza kell menni, vissza kell menni az útra! Vajúdjon egyedül az Idő, szülje meg a tavaszt, áradjon szét a ragyogás, s legyen minden zöld, ami most még fekete! S aki színvakságban szenvedvén nem láthatja a reményt, azt ölelje át Luther Márton majd’ ötszáz éves, szorongásoldó, tavaszi üzenete: „Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát.”