Táncházünnep

Átvették a módszertanát más népek is, saját zenéjüknek, táncuknak újratanulására, elterjesztésére felhasználják például a szlovákok is. És ez így van jól, így megnyugtató. Ugyanis – amint egyszer Kallós Zoltántól hallottam –, aki a saját népének kultúráját megismeri, az megtanulja más népekét is becsülni. Vagyis általában azok szoktak hőzöngeni, akiknek legfeljebb lila (vagy inkább nemzetiszínes) gőzük van csak saját hagyományaikról, táncos, zenei anyanyelvükről.

Miskolcon az első saját szervezésű táncház – melyben már helybéliek húzták a talpalávalót, tanították az autentikus táncokat – 1975. január 18-án nyílt a Rónaiban. A 40 éves jubileum megünneplésének ebben a hónapban, a Gárdonyi Géza Művelődési Ház adott otthont, méltóképpen: hallhatóan, énekelhetően és rophatóan. Fellépett többek között az első táncházak zenekara, a Nyekergő is, melynek alapítói Vavrinecz András és Herczeg György. Annak idején mindketten a Miskolci Műszaki Egyetem hallgatói voltak, bányamérnök, illetve geofizikus lett belőlük. Mint annyi más konkrét példa, ez is bizonyítja, hogy micsoda kincset jelent egy városnak, ha rendelkezik egyetemmel, s ha az ott rejlő szellemi, kulturális potenciált be tudja a maga hasznára váltani... (S érdekes módon ez arra is példa, hogy gyakran komplexebb látásmóddal, képességekkel, érdeklődéssel rendelkeznek a műszaki és a természettudományos gondolkodásúak, mint teszem azt a bölcsészek. A közvélekedéssel ellentétben általában nem ők az úgynevezett szakbarbárok. Sebő Ferenc és Halmos Béla is – nélkülük nem jöhetett volna létre a táncházmozgalom – műszaki emberekként indultak, építészmérnöki diplomát szereztek!)

Erről a mozgalomról szerencsére Miskolcon sem csak múlt időben lehet beszélni, jelenleg is van táncház a Vörösmarty Művelődési Házban, ahol a Csender zenekar; és a Nyilas Misi Házban, ahol pedig kéthetente az Esztenás együttes szolgáltatja a zenét. S minden bizonnyal lesz utánpótlás is, hisz ez utóbbi helyen gyermektáncházat is tartanak.

S, hogy minek kell a táncház a jelenben is meg a jövőben is? Mert egyszerűen jó, mert közösséget, tiszta örömöt, szabadságot ad, mert a mienk, el nem vehetik tőlünk, csak mi dobhatjuk el magunktól. Ahogyan Kónya Erzsébetnek, a Rónai Sándor Megyei Művelődési Központban működő egykori Avas táncegyüttes tagjának, az első miskolci táncházak szervezőjének a visszaemlékező levele vall hitelesen: „A mai nemzedéknek, tanítványainknak azt kívánom, hogy legyen önálló véleményük, ne engedjék elterelni ízlésüket, akaratukat, szellemüket a meggyőződésüktől, amiért bizony mindenkinek, külön-külön meg kell szenvednie… Legyenek bátrak, próbálják ki magukat, higgyenek az új megoldásokban, de ne kótyavetyéljék el hagyományaikat. Soha ne veszítsék el a saját arcukat, ha az nem is olyan jövedelmező, mint az alkalmazkodó- képesek sminkje és púdere…”.