Találkozó

 Az idei év számszerűsíthető egyenlegéhez tartozik: a múlt esztendeinél kevesebben jöttek el, ketten új nővel érkeztek, ketten pedig a nyugdíjkorhatáruk előtt két-három évvel munkanélküliek lettek. (Közülük az egyik, aki külföldön, háborús övezetben, veszélyben dolgozott milliókért, most éli világát a felhalmozott tartalékából, a másiknak viszont, akit az önkormányzattól tettek lapátra, nincs semmiféle tartaléka. Elmenne ő az ország másik végére is, csak dolgozhasson tovább. Csakhogy, miként egy nagyokos – aki rég itt hagyta már ezt az országrészt – megjegyezte: ahhoz bizony idejében kellett volna megpattanni innen…

A találkozó résztvevői közül végül is tényleg csak néhányan ragadtak bele ebbe a bevándorlás nélkül is drasztikus etnikai cserét elszenvedő vidékbe. De a „megpattanás” a következő generációnál többnyire esetükben is megtörtént. A jelenlévők gyerekei közül csak ketten választották elégedetten, tudatosan felnőtt létük helyszínéül e szűkebb hazát. Az egyik orvos lett, a másiknak meg benősüléssel sikerült egzisztenciálisan, munkahely-adománnyal nagyon jól megkapaszkodni szemmé válni egy láncban.

Ezek az emberek 35–40 éve ismerik már egymást. S közben nemcsak a nőjük változott egyiknek-másiknak, hanem néhányan infarktust is beszereztek meg cukorbetegséget; van, aki bejárta a fél világot; céget alapítottak és számoltak fel; kirúgták őket vagy ők rúgtak ki másokat…S ennek ellenére, vagy éppen ezért, ma már nem panaszkodnak. (Legfeljebb az, aki a legjobb kocsival, Porschéval érkezett.) Néhány éve még hatalmas politikai csatákat is folytattak. Ma már ebben is lecsendesedtek. Mintha a helyére került volna sok minden.

Saját szakmájuk rendszerváltás környéki országos tönkretételéről viszont minden alkalommal felhozódnak a konkrét sztorik. (Ezekből kiderül: a korrupció nagypályáján szinte mindig tőlünk nyugatabbra lévő, a kimutatások szerint tőlünk kevésbé korrupt népek tagjai játszottak. A mieink az első körben inkább csak labda-, illetve potyadékszedegetők voltak…) S hogy máig nem tért magához az az iparág, mely elvileg valamennyiüknek kenyeret adhatna, legjobban az bizonyítja, hogy gyerekeiket a pályaválasztáskor általában messzire távolították el tőle.

A poénkodások közben anyagiakról kevés szó esett. Egymást, saját magát nagyjából úgyis be tudja mindenki mérni. Ilyen szempontból a mezőny nagy széthúzása szintén a rendszerváltáskor kezdődött. (Akkor indultak a sikeres és sikertelen pályaelhagyások, illetve vállalkozások.) Az újabb átrendeződés a nyugdíjba meneteltől várható. (Mert ugye a vállalkozó sokszor hivatalosan éppen csak a minimálbért adja magának, s ha nem halmozott fel semmit, s nem bírja már a munkát sem, minimális nyugdíjból kellene megélnie.) Ez azt is jelenti, hogy a nyugdíjasoknak egy kicsi szelete, pl. az azonos végzettségűek sem alkotnak ma már egy szociológiai csoportot.

Az összetartozás, az érzelmi kötelék, ami rejtve marad mindenféle közvélemény-kutató, hangulatfelmérő előtt, viszont megmarad. S marad az évenkénti találkozó is, mindhalálig.