Tanévforduló
2015. augusztus 28. (péntek) 00:05Azért van egy terület, ahol egyértelmű a fejlődés szó létjogosultsága. Éspedig ez az élet – amíg felfelé ível. Amikor kibújik két kis levélke a földből, és a szemünk által is „táplálva” gyönyörű virág, majd szárat lehúzó termés nem lesz belőle. Vagy például a kiscica esetében vajon ki okoskodna úgy, amikor kinyílik a szeme, hogy igen ám, de van veszteség is, mert valamiféle belsőlátása megszűnt…
S hogy tudunk örülni, amikor a gyermek, a kisember felfedezi a kezét, amikor tudatosan kimondja az első értelmes szót, amikor elindul, nyílik az értelme, az iskolában megtanul írni kézírással és szövegszerkesztővel…
És a tanév végén hátratekintünk, összegzünk. S így nyárutón, a tanév kezdetén pedig előrenézünk. De csak egy esztendőre. Legfeljebb az adott iskolatípus befejezéséig. Ennyit ugyanis még átlát az ember. De aztán hosszabb távon, ha csak a jelenleg érvényesülő trendeket vetítjük ki, elbizonytalanodunk. Egy miskolci ismerősöm számolt be arról a minap, hogy a két diplomás gyermeke Budapesten helyezkedett el: „hát nem Miskolcon, de legalább nem külföldön, mi ennek is örülünk”. Megy a minőség a perifériáról a központ felé. Országosan is, Európa szintjén is. Ott tülekednek Németországban, Angliában, egymás lábát taposva, a leszívott, kiszívott országokból a román, a magyar, a lengyel, a görög diplomás bébiszitterek és árukihordók. Esetleg a saját, tanult szakmájában elhelyezkedni tudó szakácsok, informatikusok, villamosmérnökök…
Ide meg jönnek nyugatiak, főleg a tengerszint alatt élő hollandok, s mellényzsebből kifizetik a gazdátlanul maradt ezer évünket. S akkor még az ázsiai, afrikai migránsokról nem is beszéltünk. (Nagy lehetett a jövés-menés a Római Birodalom alkonyán is.)
Megmaradhat-e Magyarország a mi gyermekeink nélkül?! Megmaradhatnak-e a gyermekeink a mi folytatásunknak Magyarország nélkül is?! Idáig jutva a gondolatokban, a nagy melegben hirtelen megborzongunk, összébb húzzuk magunkon a köntöst, s átöleljük a gyermekünket vagy a kisunokánkat – ha van.