Történelmi lecke...

Elő kellene hívnunk ezt a nép-emlékezetünkből és aktív tudássá kellene konvertálnunk, hogy a következtetéseket is le tudjuk belőle vonni.Abban úgy nagyjából megegyeznek a történészek, hogy a Magyar Királyságban eleve sokféle nép lelt valódi otthonra. Okos befogadó képességünket és nagy asszimilációs erőnket bizonyítja, hogy horvátok, szerbek, kunok stb. váltak benne magyar nemesekké. A tatárjárást, az első iszlámtámadást, még kibírtuk. A nagy magyarságvesztést követően még meg tudtunk erősödni, az ország lélekszáma a 15-16. század fordulójára elérte a 4 milliót, lakóinak 80 százaléka magyar volt. (Összehasonlításképpen: Anglia és Wales össznépessége ebben az időszakban 2 millió volt.) S ekkor jött a második muzulmán támadás, a török! Európa és a kereszténység védő bástyája lettünk, s ennek árát nem Nyugat, hanem mi fizettük meg. A török után, kihasználva, hogy „elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt” a Habsburgok ültek a nyakunkra, s mindebbe majdnem belehaltunk: a magyarok száma másfél millióra csökkent a Kárpát-medencében. Az így keletkezett demográfiai vákuum szinte szívó hatással volt más népekre. (Tulajdonképpen ez történik ma Európa szerte, csak azzal a „kis” különbséggel, hogy akkor a magyarok élet-halál harca és rabláncra fűzése okozta a népesség megcsappanását, ma pedig az, hogy kontinensünk őshonos népei nem gondoskodnak az utánpótlásukról, magyarán nincs elég gyermekük, elfelejtik múltjukat, s nem törődnek jövőjükkel.) S jött az utánpótlás keletről, nyugatról, északról és délről… Volt ebben gazdasági érdek – hisz pl. a földet meg kellett művelni – és politikai célzat egyaránt. Jöttek a migránsok maguktól és a helyi (földesurak), illetve (nem magyar!) központi hatalom hívószavára is. A Habsburgok gazdasági, etnikai és vallási szempontokat előtérbe helyező, gyakorlatilag gyarmatosító letelepítési politikáját jól szemlélteti, hogy bizonyos területeken, pl. a Bánságban, nem is engedtek magyarokat letelepedni! Nem csoda hát, hogy a törökökkel vívott háború utáni migráció tovább csökkentette (mintegy 31 százalékra!) a magyarság arányszámát saját hazájában. Majd fokozatosan javultak ezek a százalékok, a kiegyezéskor az ország lakosainak mintegy 45, 1910-ben 54,5 százaléka vallotta magát magyarnak.

Azt is érdemes viszont tudnunk, hogy Európa teli volt soknemzetiségű állammal. Franciaországban például a 19. század elején – miközben ott 1789 óta üldözték a kisebbségeket, az 1960-as évekig még megverték azokat a gyerekeket, akik szünetben az iskolában bretonul mertek szólni egymáshoz – a lakosoknak csak 42 százaléka volt francia. S ez épp úgy, mint az a tény, hogy a románok a 17,2 százalékos saját nemzethez tartozó lakosságaránnyal 1878-ban megkapott Észak-Dobrudzsát alig két évtized alatt 90 százalékos többségű román területté „gyúrták”, azt igazolja, hogy a magyarok nemigen jártak elől ekkor sem az erőszakos asszimilációban…

Azt nem mondhatjuk, hogy minden esetben egy trianonihoz mérhető kulturális, vagy szószerinti országvesztéshez járulhatnak hozzá a jelentős etnikai különbségek. De ha az adott népcsoportot – többek közt hódítási törekvései, a hatalmas kulturális, vallási különbségek, illetve a „gazdanép” gyengesége miatt – nem tudják, vagy nem akarják integrálni, akkor jobb, ha nem kapnak meghívást, ha nem tessékelik be őket a határainkon belülre.