HÍREKPORTRÉTÁRSALGÓAKTUÁLISFÓKUSZBANEGYHÁZVENDÉGSÉGBENSZUBJEKTÍVSZÍNESFesztiválÉLETMÓDAdatvédelemX
A BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT ONLINE KIADVÁNYA
aktuális

Advent

2016. december 2. (péntek) 10:30
(Jeney Edit jegyzete) Mikor hosszú és fekete az éjszaka, és felhő mögött a nappali fény; amikor az ősz színei lehullottak mind a semmibe, mit nem tölt ki a hó hidege sem; és mikor ennek megfelelően öltöznek az emberek is, szürkék a kabátok meg az arcok, akkor várni a nagy születésre, az új élet kezdetére, egyáltalán nem jelent ellentmondást.

Ez a „mégis” néha kínos, néha erőnk feletti energiát követelő ünnepe. Olyan ez, mint amikor a kivándorló visszajövetelét várják, vagy amikor abban reménykednek, hogy csak lesz egyszer már a szingli, albérletben élő, harmincas éveit taposó lánygyerektől unoka is. Várják a játékszenvedélyes megszabadulását, a halálos beteg gyógyulását. Ezek természetes váradalmak. Azért vagyunk emberek, hogy a „mégist”, ha pattanásig feszülünk is, ha beleszakadunk is, akkor is akarjuk.

Ma már nem jellemző a szelíd, szertartásos várakozás. Annyi talán maradt, hogy időnként megállunk, figyeljünk a belső hangra. Az általános gyakorlat viszont az, hogy cselekszünk mindenért és minden ellen, intézkedünk, döntünk, valószínűségeket számolunk, kockáztatunk. És persze időnként jól pofára esünk. Rendben is van így, hisz ízig-vérig ennek a kornak a gyermekei vagyunk.

S ha meghiúsulnak a váradalmaink? Lehet-e olyankor frusztrálódás, ellenségkeresés, nyüszítve megadás, depresszióba esés helyett/ mellett esetleg köszönetet is mondani? Például ha meghal egy szerettünk, azért mert egyáltalán élt? S mivel mindannyian meghalunk, azért mert mi is kaptunk szerepet ebben a világban, esetleg rendezők is lehettünk kisebb-nagyobb körben? Vagy mert mint kisgyermek a fürdővízben, úgy lubickolhatunk időnként önfeledten a létezésben? Ajándéknak érezzük-e, hogy éppen most élünk?

Sok további kérdést is fölvet a várakozás. Például azt, hogy létezik-e a jóságnak, az emberi energiának is megmaradástörvénye? És ha kiderül, hogy bár életünk egy része nem nulla, hanem negatív súlyú, de van benne olyan, mi megmarad, ami megfoganhat és kikelhet, akkor elfogadjuk-e, hogy már csak másnak – sőt azt sem tudjuk, hogy kinek – hoz hasznot?

Az idő ugyanis néha kiegyenesít, máskor meg összekuszál. De egyénre szóló igazságosságot hiába keresnénk, azt sem az idő, sem a magánkorrekciós akcióink nem adják meg. Van helyette viszont egy annál nagyobb ajándék, s ez a személyes kegyelem. mely elküldte hozzánk Jézust, kisbabaként, kiszolgáltatottan, ránk, emberekre bízva. Szülessen meg hát a szívünkben, neveljük fel életünk Urává! Ez advent beteljesülése!

Vissza