HÍREKPORTRÉTÁRSALGÓAKTUÁLISFÓKUSZBANEGYHÁZVENDÉGSÉGBENSZUBJEKTÍVSZÍNESFesztiválÉLETMÓDAdatvédelemX
A BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT ONLINE KIADVÁNYA
aktuális

Halottak napja

2017. október 27. (péntek) 01:25
 
(Jeney Edit jegyzete) Halottak… Túl ridegnek, személytelennek érezte e szót. Médiahíreket kapcsolt hozzá, balesetet, háborút, számokat. Saját elhunyt szeretteire sose gondolt így.

Alapvetően materialista beállítódással született, nem elméleti megalapozottsággal, hanem mindennapi módon volt az. Fiatalkorában úgy vélte, teljes és végérvényes az elmúlás, nincs túlvilág. Amikor az édesanyja meghalt, akkor is úgy érezte, nincs mennyország. De az édesanyja más. Ő efölött áll. Neki kell, hogy legyen egy „külön bejáratú”. Kell, hogy legyen – gondolta –, hiszen annak megfelelően élt, és olyan tisztasággal imádkozott még akkor is, amikor már nem is volt magánál! Hogy ez ellentmondás? Matematikus gondolkodásmódját ez egyáltalán nem zavarta. (Lehet, hogy a lélek logikája olykor nem is kétértékű?)

Aztán amikor évek múlva az apja is meghalt, hirtelen rászakadt, hogy árva. Hogy teljesen árva. Hiszen az anyja elvesztésekor a vele való kapcsolata is valahogy rátestálódott a megmaradt szülőre. S most ez is végképp megszakadt. Nem csak az apját gyászolta, hanem az édesanyját is, immár másodjára. Meg talán egy kicsit magát is… Idővel a veszteség fájdalma emlékezetté szelídül. Az összeszorított szájból lassan mosolygós sztorizgatások buggyannak ki. Már csak azért is, mert meg kell ismertetni a következő nemzedékkel a család alaptörténeteit.

S ahogy telik az idő – József Attilával szólva – neki sem csak a fogában szaporodott az idegen anyag, hanem szinte törvényszerűen nőtt a halottainak száma is. S ennek ellenére nem tudott (ő sem) gyakorlatot szerezni a gyászból. Mindegyik másképpen ütötte meg. A nővére halálát éveken át nem tudta feldolgozni. Megszakítottságként, félbevágottságként érezte. De míg az ő sírjánál még hosszú ideig valami felmelegedés lepte meg, addig másokénál a nagy üresség érzésébe ütközött. Nem is lett nagy temetőjáró, de intellektuálisan feldolgozta magában, hogy az a 2–2 négyzetméternyi földdarab rá is bízatott, azt rendben kell tartania, oda időnként virágot kell vinnie.

Aztán eljött az ő ideje is. A különféle kezelések (gyógyítást nem írhatok) minden egyes állomásán precízen számolgatta esélyeit. Persze remélt ő – egyre kisebb valószínűséggel bekövetkezhető – csodát (kegyelmet?) is, s nem adta könnyen meg magát. A sorsát nem elfogadta, csupán tudomásul vette. Az utolsó találkozásunk alkalmával arról beszélt, hogy egy év alatt három gyermek is született a tágabb családjukban. Így nemcsak a romlás, nemcsak a bomlás, az entrópia működik, hanem van épülés is. S az ő élete is láncszem a nagy folyamatban.

Vissza