Családi találkozó

Ahogy jó tíz évvel ezelőtt egy azóta nagylánnyá cseperedett unoka mondta: családgyűlés. Évenként, vetésforgószerűen, más-más testvérnél összegyűlnek, találkoznak az egymástól messze sodródók is, örülnek egymásnak s megbeszélik a nagycsalád ügyeit.

S bár a család alapját, eredetét adó, mondhatni gyökerét jelentő házaspár már évtizedekkel ezelőtt elköltözött e földi életből, de a lombozat, újabb és újabb ágakat hajtva, azóta is esősödik és terebélyesedik. Ebben az évben 46 volt a megjelentek „taglétszáma”. Voltak köztük háromgyermekesek, újabb reménységet jelentő, nem rég összeházasodott párok is. Itt nincs úgynevezett generációs ellentét, keresztbe-kasul folytak a beszélgetések, a rangidős 94 éves nagybácsi még szemtanúként, átélőként mesélhetett arról, hogy miként menekült át a család erdélyi szelete Trianon után a megcsonkított Magyarországra, s miként éltek hónapokig vagonban a pályaudvaron. Túlélték, talpra álltak. A következő generáció már a B-listázásra emlékszik, s egy kényszer-kiköltöztetésre télvíz idején, hat gyermekkel… S jött még ezután is néhány egyéb, ezt a családot is leamortizálni akaró „módszerváltás”. Ezeket is túlélték, ezek után is talpra álltak, sok esetben evilági mércével mérve is nagyon szép pályát futva be.

A társadalom válságjelenségei természetesen ma is megcsapkodják őket. Míg régen az volt a szokás a nők körében, hogy először gyermekeket vállaltak, majd jöhetett a karrierépítés; aztán úgy húsz évvel ezelőtt megfordult a sorrend: először legyen egy biztos karrier s utána jöhetnek a gyermekek. Most viszont: nem egy esetben egyelőre sem gyerek, sem karrier… Sőt, még munkahely is alig akad, hiába a két-három diploma. A társadalmi méretű válság lecsapódása az is, hogy néhány hete törtek be az egyik unokához, aki konszolidált polgári életet igyekszik élni feleségével, gyermekével az egyik megyénk béli faluban. (S bár a helyiek pontosan tudják kifélék, mifélék az elkövetők, a rendőrség tehetetlen, nyomok nincsenek.)

Mindezek ellenére ebben a körben nem divat a siránkozás és a panaszkodás. A nemzedékről nemzedékre átadott tartás, kultúra és szinte kötelező humor, nem hullott le róluk Épp úgy istentiszteletnek tartják a valódi, értékteremtő munkát, mint az imádságot. S ha esetleg egy-két tagja a családnak kicsit megkopottnak véli is azt az erkölcsi tőkét, értékrendet, hagyományt, amit örököltek, s tán még hozzá is ragad idegen világokhoz, másféle érdekek megélhetési szolgájává szegődik is, a lelke mélyén mindenkit megfog a hitelesség ereje. És ez a hitelesség visszahúz…

S ha valaki azt mondja most, hogy szép-szép, de ez a világ idejét múlt, ósdi, akkor én igazat adva neki úgy folytatom, ez a világ ugyanakkor idejét megelőző, posztmodern utáni! Ugyanis ha lesz még jövő a mi népünknek a Kárpát medencében, s ha lesz még jövő az európaiságnak a mi földrészünkön, akkor az csak így lehet. Visszanyúlva az alapértékeinkhez.

Ez adja meg annak is a lehetőségét, hogy a nagycsalád aprónépe ne csak túlélő legyen, a nagy leülések után ne csak – úgy ahogy – fel tudjon tápászkodni, hanem nyertessé váljon végre, szűkülő terünkben. Nem egyesével, külön-külön, hanem közösen, mindahányan.